Elsőként egy múltba való visszaugrással kezdem az írást.  Képzeljük, azt, hogy az 1800-as években élünk. Ekkor a rák, mint diagnózis egyenlő volt a halállal, amely részben a megfelelő kezelés hiányából, s így egyaránt a viszonylag ritkaságából fakadt. (Horti & Riskó, 2006) Ami ritka, azt hajlamosak vagyunk valamilyen szélsőséges tulajdonsággal jellemezni, és mivel betegségről van szó, mi mást tulajdonítanánk a ráknak, mint hogy fatális.  A KSH adatai szerint 1930-ban 8 888, míg 2017-ben 33 548 haláleset következett be daganatos megbetegedés miatt.

Test és Lélek

Most 2019-et írunk, Magyarországon a daganatos betegség népbetegség, a rosszindulatú megbetegedések mortalitási aránya a második helyen szerepel a szív–és érrendszeri megbetegedések mögött. (Bányai, 2015) Annak ellenére, hogy  az az elmúlt évtizedekben az orvostudomány területén ugrásszerű fejlődés zajlott (kemoterápia, sugárkezelés, műtéti beavatkozás), a rákos megbetegedéssel kapcsolatos tabuk, félelmek, hiedelmek még mindig jelen vannak a köztudatban.

Napjainkban 1970 óta komplex bio-pszichoszociális [1] (Engel, 1977) modell keretében értelmezik a rákbetegség kialakulását és lefolyását. Az ember egy egész, egy test és egy lélek. Hiába próbálkozunk, nem kezelhetjük külön az egyiket vagy a másikat, hiszen így csak az egész egy töredékéhez jutunk. Ez a szemlélet hazánkban is elterjedt, ám mégis a rák kezelése döntően a tumor biológiai eszközökkel történő befolyásolására irányul, így kisebb figyelem fordítódik a betegek lelki támogatására. (Bányai, 2015).

A 2006-ban megjelent Nemzeti Rákellenes Program kimondta a testi és lelki felépülés elválaszthatatlanságát, így a betegeknek az utóbbihoz szükséges segítséget is jogukban áll igénybe venni. A kérdés csak az: Mennyire vannak tisztában ezzel a daganatos betegek, illetve milyen szinten valósul meg az onkopszichológiai ellátás hazánkban?

Március 27-én meglátogattam a  Nyírő Gyula Kórház-Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetet, ahol a szerdai rendelése után találkoztam dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáterrel. Zsuzsanna az onkopszichiátria területén jártas pszichoterapeuta, aki a rákos betegeket aktívan segtő „Gyógyító Képzelet” névre hallgató csoportos terápiákat is tart. A kifejezetten közvetlen hangvételű beszélgetésünk elején az „onkopszichológia/pszichiátria” elnevezése került megvitatásra. A doktornő ugyanis a sorrendváltás híve, azaz a szelídebb „pszichoonkológia” kifejezést részesíti előnyben, amely kicsit leveti az orvosról a fehér köpenyt. Előkerült még Rohányszky Magda neve, aki a Szent László Kórház pszichológusa, egyeben a 2002-ben létrejött Magyar Pszichoonkológiai Társaság egyik alapító tagja, s munkásságának nyomására hazánkban is kezd terjedni a még pontosabb pszichoszociális onkológia elnevezés. Ezek után a doktornő nyitottan felelt a kérdéseimre.

Dr. Prezenszki Zsuzsanna

Hogy jött képbe az, hogy az onkopszichológiával foglalkozzon?

Elsősorban pszichiáternek készültem, tanulmányaim során mindig is hatalmas csodálattal vizsgáltam az emberi test működését. Azt tudtam, hogy csupán szomatikus gyógyító nem szeretnék lenni, ám a pszichiátria meg kevésnek kezdett tűnni. Talán az a legvarázslatosabb, amikor a test és a lélek működése össszeér,s azt éreztem ezen a kapcsolódási ponton lesz keresnivalóm. Így jutottam el a pszichoszomatikáig, amelynek a koronázatlan királynője a pszichoonkológia.

Egy csodás véletlen kapcsán 2000-ben részt vettem egy Simonton – csoporton (Simonton házaspár által kialakított terápia a daganatos betegek részére), ami egyfajta hívószó volt a számomra. Innentől kezdve tudatosan úgy alakítottam az életemet, hogy az akkut kórházi osztályon való munkámat a járóbeteg-ellátás és a daganatos betegségekkel való foglalkozás egészítse ki. Éreztem, hogy nekem ezen területem van a helyem. Már lassan 17 éve, 2002. óta tartok Gyógyító Képzelet csoportokat.

Sokan úgy hiszik, hogy a rák csupán genetikailag determinált, vagy a dohányzás, a helytelen táplálkozás, rákkeltő anyagokkal való gyakori érintkezés idézi elő a daganatos megbetegedést. Azonban kevesebben gondolnak a stresszre, mint kiváltó tényezőre. Több felmérés, kutatás kimutatta, hogy a beteget kritikus stressz érhette 1-1,5 évvel a diagnózis előtt (Simonton & Matthews-Simonton, 2013).

Stressz, immunrendszer, rák. Összekötné ezeket a szavakat néhány összefüggés feltárásával?

Ez egy nagyon sikamlós terület, mivel kutatók, orvosok, pszichológusok, biológusok gyakran mást vallanak a lelki tényezők - kifejezetten a stressz - betegségre gyakorolt hatásáról.
Az mindenki által elfogadott, hogy az immunrendszernek fontos szerepe van (a kemoterápia, sugárkezelés mellett) a rákos sejtek elpusztításában.

Ezek után, amit biztosan állíthatok az a következő: abban a pillanatban, amikor a páciens megkapja a diagnózist, rendkívül nagy szerepe van a léleknek. Ez a pillanat egy hatalmas stressz, s innentől kezdve a lelki tényezőkre figyelnünk kell, hiszen az immunrendszerre negatív hatást gyakorolhatnak, gyengíthetik azt.

A diagnózis előtti traumák, stresszhatások vitatottak. Én a pályafutásom során – válogatott mintára gondolok, azokra, akik "tudatos betegek", ők keresnek meg engem a rendelésen – elvétve találkoztam olyan rákkal diagnosztizált pácienssel, akit ne ért volna valamiféle extrém megterhelés, vagy ne lett volna egy egész életen át húzódó attitűdje, ami a betegség kialakulásához hozzájárult.

Tudományosan nézve az összefüggéseket, stressz hatására a hipofízis- hipotalamusz-mellékvese tengely túlaktiválódik, kimerül, ez vezet az immunválasz módosulásához.

        Stressz és a hipofízis- hipotalamusz-mellékvese tengely

Milyen szinten valósul meg az onkopszichológiai ellátás hazánkban? Mennyire vannak tisztában a 2006-ban megfogalmazott jogaikkal a betegek?

A rákos betegek pszichés vonatkozásainak a kezelését hazánkban 2006-ban rendelte el a  Nemzeti Rákellenes Program. Ekkor került kimondásra az, hogy minden onkológiai osztályhoz tartoznia kell egy pszichológusnak vagy mentálhigiénés szakembernek. Fontos még, hogy innentől a daganatos betegekkel való foglalkozás a komplexebb onko-teamek feladata lett . Az előbb elmondottak tényleg ideálisak lennének, hiszen a lelki segítségnyújtás valóban elválaszthatatlan a szomatikus ellátástól.

Sajnos az a tapasztalataim szerint a páciensek kevésbé tudnak erről a rendeletről, ám szerencsére összetartóan támogatják egymást, és terjesztik betegtársaik között az információkat. Egyelőre annyit mondhatok, hogy jelenleg folyik egy kutatás, amely már a beteggel való első találkozáskor, illetve minden vizit alkalmával felvételre kerülő szűrőkérdőívek bevezetésére helyezi a hangsúlyt.

Mondana pár szót az onko-teamekről? Kikből áll egy csapat, s mennyire hatékonyan tudnak együttműködni a szakemberek?  

Én nem vagyok tagja egy teamnek sem, tehát nem résztvevőként, hanem az elv ismerőjeként  beszélek róluk. Egy átlagos onko-team a következőképpen épül fel: onkológus, sebész, sugárterapeuta, radioterapeuta, patológus, pszichológus. Persze, szükség esetén más társszakma is segítségül hívható.

A hatékonyság függ az intézménytől és a szakemberektől is. Az a legfontosabb, hogy a szakemberek nyitottak legyenek egymás véleményire, s összehangoltan tudjanak működni. Az orvosi társadalom hierarchiájában gyakran alul marad egy pszichológus, de ott, ahol a teamet vezető onkológus kellően befogadó, valóban eredményes csapatmunka valósulhat meg. 

Olvastam, hogy rendkívül fontos a beteg „kezének megfogása”, lelki támogatása már a diagnózis közlésénél. Mesélne pár szót, milyen problémákon segítik át a pácienseket?  

Tulajdonképpen a diagnózis közlésétől, a test-lélek egyensúly helyreállításán át, az életbe való visszaillesztésig számtalan lelki folyamat zajlik le. Lényeges szál a halál gondolata és a beteg, illetve a hozzátartozók halálhoz fűződő attitűdje. 

A felmerülő distresszt – ide tartozik a genetikai terheltséget hordozó ember distressze is –   szeretném hangsúlyozni. A daganatos betegeknél ez tényleg központi fogalom.  A distressz egyénenként nagyon változó, enyhétől egészen a sokkos állapotig terjedhet (kifejezetten a diagnózisközléskor).  Kiemelném, hogy az efféle reakció teljesen normális, sok esetben a környezet segítségével 7-10 nap alatt lecseng. Azonban ha tartós pszichés zavar (szorongásos zavar, depresszió, hangulatzavar) alakul ki, akkor jön a pszichoonkológus feladata, aki komplex terápiával – lehet egyéni- vagy csoportterápia – segítheti a testi-lelki gyógyulást.

Ha jól tudom Ön tart "Gyógyító Képzelet" csoportokat, melyek imaginációs, relaxációs technikákon alapszanak. Fel tudná eleveníteni ezek hangulatát, néhány fontos elemet?
Először pár szóban elmondom a csoport lényegét: struktúrában követjük a Simonton orvos- pszichológus házaspár által kidolgozott módszert, melynek központi eleme a relaxáció és a gyógyító kép kialakításának elsajátítása. Egy ilyen csoport 10+1 alkalmat ölel fel. 

Tapasztalataim szerint, első alkalommal zavarban vannak a betegek, félve jönnek. Van, hogy hozzátartozók ajánlják és sugallják a páciensnek a részvételt, így ők vonakodva keresik fel a csoportot, de szerencsére sokan vannak olyanok is, akik más betegtársuktól pozitív visszajelzést hallva, saját döntésük alapján kapcsolódnak be közénk.

És a hangulatról…. Ezek a csoportok nagyon különleges hangulatúak. Egy mondatban úgy írnám le: Nem együtt sírás, inkább együtt nevetés. Ide az emberek nem azért jönnek, hogy a rákról beszéljenek, hanem sokkal inkább az egészségről. A folyamat egyik fontos részének a belső vezető megtalálását mondanám, de ugyanígy jelentőséggel bír a neheztelés feloldása, és  külön alkalmat szentelünk a halál témakörének. A leglényegesebb talán mégiscsak az, hogy a betegek a terápia által kapnak valamilyen hatékony eszközt, fogódzót, s így  a korábbi blokkoló tehetetlenséget felválthatja az aktív részvétel, a tenni tudás.  Van az a mondás az Újszövetségben: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”, valahogy így tudom megfogalmazni azt a hihetetlenül erős csoportkohéziót, ami folyamatosan kialakul az alkalmak során.

Említette, hogy gyakran nehezen jönnek terápiára a betegek. Mi a tapasztalata, kik a nyitottabbak?  

Vannak csoporttagok 18 éves kortól egészen 78 éves korig. A „Gyógyító Képzelet” terápiának nagyon erős homogenizáló hatása van, megtalálják a páciensek életkortól függetlenül a közös nevezőt. Azt egyértelműen mondhatom, hogy nőkkel gyakrabban találkozom. 12 résztvevő közül általában 12 nő, vagy 11 nő és 1 férfi. Sajnos sokan szkeptikusan fordulnak a „Gyógyító Képzelet felé” , van hogy spirituális megnyilvánulásként értelmezik a csoportot, holott ez egyáltalán nem igaz. Az elme gyógyító erejét használjuk fel, ami hatalmas fejlődésre képes és bizonyítottan működik.

A test sokszor a daganatos beteg ellenségévé válik. Ilyen esetben hogyan tud segíteni a relaxáció?
Pontosan, alig van daganatos beteg akiben ne fordulna meg, hogy ellenségként tekintsen a saját testére. Márpedig, aki nem tud a testével foglalkozni, az a gyógyulás irányába sem képes haladni. A szakember fontos feladata, hogy segítsen a betegnek ezen téves ellenségkép átalakításában. A testre egy nagyon egyszerű metaforát gondoltam ki. Gondoljunk az irodámban lévő kaktuszra…Ha meglocsolom, a kaktusz gyönyörű, üde, ha 3 hétig nem foglalkozok vele, akkor összeszottyad és az ellenségemmé válik. Ekkor elkezdek rá megharagudni, holott elképzelhető, hogy csak nem kapott elegendő vizet. Én úgy gondolom, a kaktusz nem a barátom (amikor virul), és nem is az ellenségem (amikor összeaszik), csupán egy kaktusz, ami reagál a környezetre – a vízre és a víztelenségre. Ugyanígy a testem is reagál arra ami körbeveszi, arra, ahogyan törődöm vele: megéri rá odafigyelni.

Az imagináció során a gyógykezeltek elképzelik a rákos sejteket „selejtként”, illetve azt, ahogy a kezelés a testükbe hatol, a pusztító fehérvérsejteket, a rák „kiürülését”. Biztosan van olyan történet, ami nagyon megragadta.  Felidézne egyet?

Emlékszem egy 60 éves pragmatikus mérnök úrra, aki egyszerűen képtelen volt bármiféle gyógyító képet kialakítani. Ő a daganatos szövetet illetően műtétileg rendben volt, viszont egy sebkorrekciós reoperációs műtét várt rá, amitől kifejezetten félt. Ezt a szkeptikus hozzáállást megőrizte egészen az utolsó előtti (10.) alkalomig, amikor előállt egy fantasztikus képpel. Az úr felvázolt a szemeink elé egy bukolikus tájat, ahol Szent György páncélos lovagjaira – a fehérvérsejtekre – lettünk figyelmesek. A lovagok sárkányokra (a selejtre – rákos sejtekre) vadásztak. Kértem Őt, hogy változtasson egy kicsit a képen, mivel a sárkányok legyőzhetetlenek, erősek, így a gyógyító kép elvesztheti a tényleges gyógyító erejét. Végül ugyanez a környezet megmaradt, viszont a sárkányvadászatból gyíkvadászat lett. Az úrnál végül nem került sor a reoperációs műtétre.

Amit kiemelnék az az, hogy nagyon fontos a megfelelő kép kialakítása, amiben a csoporttagokkal együtt közösen segítünk egymásnak.

Szokta kérni, hogy a mentális képét rajzolja le a beteg? Ha igen, milyen rajzokkal találkozik? (Tudna mutatni egyet a páciens beleegyezésével)?

Igen, általában 3-4 alkalmat szánunk arra, hogy az egyéni gyógyító képeket kialakítsuk, és ehhez kérek a páciensektől rajzot. Így ahol szükséges, korrigálni tudjuk a „gyógyító képet”. Érdemes rajzokat készíteni azért is, mivel maga a készítési folyamata elgondolkodtat, beindítja a kreatív működést, egy személyre szabott illusztrációt varázsol elénk. 

Judit (fent) és Noémi (lent) rajza

Sokan mondják, hogy a rák engedélyez számukra olyat, amit a betegség előtt nem tettek.. Mesélne egy olyan számára emlékezetes esetet, ahol a betegség „előnyként” jelent meg a páciens életében? 

Volt egy hölgy páciensem, aki rettenetesen utálta a munkahelyét, ám egy kölcsönbe ragadva nem tehette meg azt, hogy felmondjon, illetve a változtatásra sem volt lehetősége. Nem szerette a munkahelye atmoszféráját, nem bízott a főnökében, a kollégáival sem találta meg a közös hangot. Kb. másfél éven keresztül szenvedett, minden egyes nap úgy kelt fel, hogy már a nap végét várta.  Egyszer vastagbélrákkal diagnosztizálták, ezek után kapta a fizetését táppénz formájában, így végre otthon lehetett. A rákkal való küzdelem során megerősödött a hölgy önvédelme, az energiagazdálkodása is tartós egyensúlyi állapotba került. A felépüléssel párhuzamosan kialakított egy másik jól fizető, ám egyben szerethető munkahelyet is önmagának, a régit pedig otthagyta. Az elmondott példát úgy értelmezném, hogy a beteg átkeretezte a saját szemléletét, melyre a rák és az azzal járó leállás, pihenés adott alkalmat.

A Zsuzsannával való interjú zárásaként a lelki támogatás hosszáról beszélgettünk, ugyanis az gyakran folytatódik a felépülés utáni években, akár évtizedekben is. A támogatás sok esetben a visszaeséstől való félelem eloszlatására fókuszál.

Végül szóba került a Simonton klub, amely tényleg keretet adott ennek az alkalomnak és meghatóbbá tette azt.  A Gyógyító Képzelet csoportokat elvégző, felépült vagy éppen betegséggel küzdő rákbetegek havonta találkoznak (mint klubtagok) egymással. S mi született ezekből a csoportos alkalmakból? Rendkívül erős barátságok, szívszorító közös pillanatok, szenzációs élmények, és szerelmek is.

[1]A szisztéma a betegség kialakulásában a biológiai okok mellett, az egyén alkati sajátosságait, szociális környezetét, a múlt és a jelenbeli események révén kialakuló szubjektív tapasztalatait egyaránt figyelembe veszi.

Írta: Papp Ágnes, ELTE - Illyés Sándor Szakkollégium

Felhasznált források:

Bányai, É. (2015). Hipnózis a pszichoonkológiában in Hipnózis- hipnoterápia Vértes Gabriella. Budapest: Medicina.

Engel, G. L. (1977). The need for a new medical model: a challenge for biomedicine. Science.

Horti, J. & Riskó, Á. (2006). Onkopszichológia a gyakorlatban. Budapest:Medicina .

Simonton, O. C.  & Matthews-Simonton, S. & Creighton, J. L. (2013). Gyógyító képzelet – Belső erőforrásinkkal a rák ellen. Egészségforrás Alapívány.